Mindig hatással volt rám, ha láttam egy hajléktalant az utcán, és együttérzéssel figyeltem a nehéz sorsú emberek életével foglalkozó tv műsorokat. Viszont a gondolat, hogy többet szeretnék tenni az adományvonal tárcsázásánál, négy évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, mikor volt szerencsém megismerkedni a probléma szó valódi jelentésével.
Pánikbeteg lettem, és mintha nem lett volna elég megküzdeni a betegség okozta mindennapos gyötrelmekkel, illetve az önjelölt orvosok diagnózisával, másfél évvel ezelőtt rosszindulatú daganatot távolítottak el a szervezetemből. Mindezt egy idegösszeomlás követett, és az addig rám jellemző tulajdonságokat, mint önálló, határozott, mosolygós, gyorsan váltotta fel az, elesettség, bizonytalanság és a kétségbeesés.
Nem volt egyszerű a helyzet, de sokan segítettek. Teltek, múltak a hónapok és egy szép napon sikerült rátalálnom arra a bizonyos alagútra, aminek a végén minden ember fényt remél.

Az átéltek hatására, a szociális érzékenység még inkább felébredt bennem. A nagy elmélkedések közepette pedig rájöttem, hogy egy nélkülöző emberen, az én együtt érző tekintetem, pont annyit segít, mint rajtam - a betegség közepette - a jótanács, hogy pasizzak be vagy engedjem el.
Nem sokkal később pedig találkoztam egy édesanyával, aki egyedül nevelte a három gyermekét. Megérintett a helyzetük és segíteni szerettem volna nekik. Ekkor álltunk először össze Eszterrel és Zitával. Gyűjtöttünk némi pénzt az ismerőseinktől, és elmentünk bevásárolni. Mikor elvittük a családnak az élelmiszereket, elképedve figyeltük, hogy mekkora boldogságot lehet okozni egy kiló banánnal. Ennek az élménynek köszönhetően már nem voltak kétségeim, hogy mivel is szeretnék a jövőben foglalkozni. Mikor Eszterrel és Zitával megosztottam az ötletet, hogy milyen jó lenne ezzel komolyabban foglalkozni, ők kérdés nélkül vágták rá, hogy csináljuk!

Az, hogy esetemben anyagi jellegű problémák nem merültek fel, nem az én érdemem volt, hiszen hetekig a lakást sem tudtam elhagyni, nemhogy dolgozni menni. A tartalék hamar elfogyott, a lehetséges gyógymódok száma pedig nőtt, a költségeiről nem is beszélve.
Nagyon hálás vagyok a rendkívüli családomnak a csodálatos barátaimnak és a profi szakembereknek, akik segítségével újra megtanultam őszintén mosolyogni, jóízűen nevetni.

Az alapítvány által pedig azt a sok szeretetet szeretném továbbadni, amit én kaptam és majd a rászorulók szemében viszontlátni.

2016. november